top of page
  • andraspetruska

Blue Period Picasso – kalandozások és elakadások a kreatív lélek útvesztőjében

Önvallomás – Fesztiválhangulat a sürgősségin


Az alábbi szöveg törzse a Dél-alföldi Regionális Kulturális Egyesület 2022-es ifjúsági zenei táborában elhangzott, ’Hullámvasúton a nagyszínpadról a sürgősségire’ című előadásom leirata.

A drámai címet eredetileg viccből küldtem a megbízóimnak, ők azonban komolyan vették és ebben a formában ragaszkodtak a témámhoz. Komolyan vették, hiszen az évek óta összetartó csapat nagyon jól tudta, hogy valóban elkövetkezett az a szerencsés helyzet az életemben, amikor egyre nagyobb színpadokon léphettem fel. És azt is jól tudták, hogy az egyik ilyen színpadról valóban a sürgősségire vittek, pánikrohammal.

Mindkét helyre ugyanaz a két dolog vezetett: keményen dolgoztam a zeneiparban, és sikereket értem el a zeneiparban.


Amikor ott ültem a sürgősségi vizsgálóban, és bizonygatnom kellett az orvosnak, hogy „furcsa” viselkedésemnek nem az az oka, hogy ittam („És drogot fogyasztott?” Nem.), elfogott a szégyenérzet, hogy éppen a pályám csúcsán vagyok, fesztivál turnéval, 30 nap alatt 21 koncerttel, és akkor mégis a mi a fenéért nem tudom könnyedén kiélvezni ezt a helyzetet, és csak lazán tenni a dolgom? Tényleg a pánikroham a testem-lelkem lehető legőszintébb reakciója?

Ezekben a hónapokban vesztettük el Chris Cornellt, Chester Benningtont és nem sokkal később Aviciit. Mindannyian önkezükkel vetettek véget az életüknek, látszólag a pályájuk csúcsán. Mi vezetett mégis ide? Mi az oka, hogy immár több kutatás is bizonyítja, hogy a kreativitás és depresszióra való hajlam gyakran kéz a kézben jár?


Az érzékeny lelkű művész


Ehhez elsősorban azt érdemes tisztázni, hogyan működik a művész.

Legegyszerűbben ezt véleményem szerint úgy lehet megfogalmazni, hogy a művész nem csinál mást, minthogy a minket körülvevő világot az átlagosnál jóval érzékenyebb szemüvegen keresztül szemléli. Végigmehetünk úgy a hazafelé vezető úton, hogy azt is alig érzékeljük, amikor megérkeztünk. De végigmehetünk úgy is, hogy önkéntelenül is észrevesszük, értékeljük a látottakat. Apró részletek felébresztik a figyelmünket, a körülöttünk lévő dolgok hatására beindul a fantáziánk, a szembejövő arcok egy-egy rezdülése élettörténeteket mesél...

A kulcsszó tehát az érzékenység lehet. Az érzékenység azonban nem csak akkor működik, amikor az alkotáshoz kell, és nem is csak akkor, amikor pozitív dolgok kérik a figyelmünket. Aki erre hajlamos, az ugyanolyan akaratlanul szívja magába a negatív vagy kihívást jelentő helyzeteket is. Aki képes ilyen módon ajtót nyitni a világnak, az abszolút értékben kapja az élményeket, vagyis az érem mindkét oldalát.


Már megint az a nehéz gyerekkor?


Az önmagában nagyon nemes dolog, hogy valaki képes az őt ért behatásokat művészi formában kifejezni. Kiváló erőforrás önnyugtatás céljából és nem véletlenül van terápiás haszna is a művészi alkotásnak. Azonban érdemes a dolgok hátterében megbújó lehetséges okokat is vizsgálni.

Rengeteg művész számol be arról, hogy az alkotás jelentette a kitörést számára a származási közegéből. Az átütő siker nem csupán anyagi gyarapodást hozhat magával, hanem a népszerűséggel hatalmas szeretet és figyelem jár. Nem ritka, hogy pont olyan személyiségek keresik a jelentős mértékű pozitív megerősítést, akiknek életük korai szakaszán ez nem adatott meg. Azonban a rajongó-művész kapcsolat legjobb esetben is csak illuzórikusan pótolhatja azt, ami a fejlődés korai szakaszán kimaradt. Azaz, ha fennáll egy ilyen probléma a személyiségünkben, az idegenektől jövő elismeréshullám nem pótolja anyut, aput vagy épp a terápiás jellegű munkát.


Ugyan a siker pozitív hatása a személyiségre ezzel együtt is megkérdőjelezhetetlen, további veszélyzónát jelenthet a változás gyorsasága. Bulvárlapok garmadái ontják magukból a nehéz sorsú gyermekből hirtelen megistenült sztárok olykor egészen megdöbbentő történeteit.

Egész életünkre hatással van az első pár évünk tapasztalata. Ezek a tudatalatti bevésődések aligha írhatók át ilyen könnyen, és pont a sikerrel beállt hatalmas kontraszt az, amivel a személyiségünk és érzelmi rendszerünk küzdelemben áll.

Az alkotás, mint egzisztencia


Szó esett a művészi hajlamot tápláló érzékenységről és a kialakulásának lehetséges okairól. Ezeken felül még fontos problémát vet fel a művészi tevékenység, mint karrier és ezáltal az egzisztencia témaköre.

A tehetség és az affinitás ösztönös dolgok, így nem meglepő, hogy az alkotásról sokan szinte spirituális élményként számolnak be. Mintha médiumi módon érkezne az ihlet és a kifejezésmód. A pszichológia nyelvére talán úgy lehetne legjobban lefordítani, hogy olyan módosult tudatállapot jön létre, ahol az alkotó könnyen hozzáférhet a legbensőbb érzéseihez és képes jelképekben kifejezni azt.

Egy ilyen „utazás” azonban nem csupán az alkotás szempontjából, hanem terápiás környezetben is érzékeny, sérülékeny fázis. Képzeljük csak el, ha legmélyebb érzéseinket, meggyőződéseinket, örömünket, félelmünket tárnánk nagy nyilvánosság elé és zsűriztetnénk meg általuk? Vagy, ha ezek kiértékelése alapján kapnánk meg a fizetésünket?


E sarkított példa véleményem szerint remekül rávilágít a művészi tevékenység egy újabb komplex problémakörére, a karrier építésére.

Attól a ponttól kezdve, hogy a művészi terméket megosztjuk másokkal, netán még ez a hivatásunk is, ezt a mély megnyilvánulást szeretetre, elfogadásra, elismerésre, vitára és pénzre váltjuk. Vagy mindezek hiányára. Már az is izgalmas ellentmondás, hogy az emocionális kifejeződést racionalizáljuk. Hiszen amit tárgyias formában piacra dobunk, számszerűsítünk, az voltaképpen a lelkünk egy része – vagyis mi magunk.


„Pedig olyan sikeres volt”


A nyilvánosságban rendszerint nagy indulatot kavar, amikor egy jól menő művész nyíltan beszámol valamilyen negatív érzéséről. Mintha a siker ténye érvénytelenítene minden útközben felmerülő kisebb-nagyobb problémát. A munka pedig lehet sok, vezethet akár kiégéshez akkor is, ha éppen szenvedéllyel vágtunk bele egykor. A nagy közönség nem láthat bele a háttérben zajló folyamatokba sem.

Például a fentieken túl kérdés lehet az is, hogy az adott művész mennyire tartja valóban a saját kezében az életét. Nem egy példát láttunk kizsákmányoló szerződésekre, élősködő ügynökökre, vagy tarthatatlan időbeosztásra.

Ebben a problémakörben talán nem is áll annyira távol a művész a civil munkavállalótól. Abban viszont igen, hogy az intézményi kultúra sok esetben alig van jelen ebben a szektorban. Az esetlegesség, a kiszámíthatóság és a számonkérhetőség hiánya mind-mind csak növelhetik a szakmában résztvevők általános bizonytalanságérzetét.


Oké, művész vagyok, és néha szarul érzem magam. Hogyan kezdhetek el ezzel dolgozni?


A rövid válaszom az, hogy azzal a résszel érdemes foglalkozni először, ami a legjobban nyom.

A hosszú válasz pedig úgy hangzik, hogy bár maga a probléma és annak összetettsége valóban szorosan köthető a művészeti tevékenységhez, a tünetek és ezáltal az kezelésük azonban pontosan ugyanazon szükségletek megteremtésére koncentrálódnak, mint bármilyen más ember esetében: elfogadás, biztonság, egészséges kapcsolódás, mentális egyensúly, érzelemszabályozás stb.


Láthatjuk tehát, hogy azok, akik művészeti tevékenységet folytatnak, könnyen ki lehetnek téve komplex érzelmi és mentális kihívásoknak. Noha a szakmai fejlődés és az érvényesülés útját ma már rengeteg tudásbázis biztosítja, a mentális jóllét elősegítése ebben a szektorban kifejezetten gyermekcipőben jár. Ameddig ez így marad, könnyen lehet, hogy a szokásjog továbbra a szenvedést, a depressziót és a függőségek okozta bódult állapotot teszi meg a művészek első számú múzsájává.




Az előadás második részét, melyben konkrét stresszcsökkentő gyakorlatokról esik szó, itt olvashatjátok.




I'm a blue period Picasso stuck on a wall

In the middle of a hall in Barcelona

Trying to figure out how to get down

'Cause this solitude is bringing me down


Bjoern Yttling / John Eriksson / Peter Moren

Comments


bottom of page