Az utóbbi 20 évben minden eddiginél mélyebben bekerült a köztudatba az önismeret és a személyiségfejlődés. Egyre többen vesszük igénybe pszichológus, coach vagy más segítő szolgáltatásait, és úgy tűnik, mintha egyre több okunk is lenne rá.
Azonban a megnövekedett kereslet – különösen a változás e relatíve korai óráján – nemcsak érdeklődést vált ki, hanem elutasítást is. A világ gyors fejlődése könnyen éket verhet generációk, különböző kulturális közegek és számos társadalmi csoport közé, s ez alól a személyiségfejlődés sem kivétel. Hiába a megannyi kutatás, tudományos érvelés, a szokásrendszerünkben még mindig túlságosan nagy arányban van jelen az önismereti módszerektől való távolságtartás, a közbeszédben elhangzó kritikát viszont nem követi valódi alternatíva felmutatása.
Az alábbiakban néhány, a coachinggal szemben tipikusnak mondható hibás ellenérvet gyűjtöttem össze. Igyekeztem megtalálni az ellenállás mögött rejlő lehetséges kérdéseket, és azokra válasszal szolgálni.
„Anyád lélegezzen ennyi pénzért”
Nem én vagyok az első, sem az utolsó a szakmában, akinek a légzés jótékony hatására felhívó gondolatait kikezdi egy-egy kommenthuszár.
Ha belegondolunk, valóban ironikus ez a helyzet. A legtöbb, testi és mentális egyensúly megteremtésére, visszarendezésére irányuló gyakorlat a légzésünk megfigyelésével és elmélyítésével kezdődik. Sőt, számos esetben akár elég is lehet ennyi.
Vagyis azért mentem el coach-hoz, azért költöttem el sok pénzt egy könyvre, hogy az derüljön ki, érdemes levegőt vennem?!
Természetesen többről van szó, mint a legalapvetőbb vegetatív funkciónk egyszerű tudomásul vételéről. A tudatos légzés hasznosságáról itt írtam, jelen témánk szempontjából inkább az lehet érdekes, mindez a képesség kinek és hogyan állhat rendelkezésre.
Ugyanis nem mindenkinek kell ahhoz külső segítség, sem pedig szakirodalom, hogy megnyugtassa magát néhány mély sóhajjal. Csakúgy, mint az állatoknak, nekünk is megvannak az ösztönös képességeink a feszült pillanatok utáni összerendeződésre. Ezt akár annyira tudattalanul is alkalmazhatjuk, hogy észre sem vesszük, milyen folyamatokkal is segítjük testünket és elménket.
Ami viszont egyik embertársunknak magától értetődő dolog, korántsem jelenti azt, hogy másnak is az. Sőt, ennek még csak nem is az lehet az oka, hogy az illető soha életében nem vett még mély levegőt. Tartós stressz esetén nem csak testünk szorongásszintje emelkedik meg, hanem ezzel fordított arányban a belső figyelmünk is csökkenhet. Ilyen időszakokban jellemzően elfeledkezünk az öngondoskodás sokszor teljesen egyszerű módszereiről is. Tehát szerencsés lehet, ha valaki vagy valami emlékeztet ezen képességeinkre.
Egy másik jellemző lesajnálás úgy a légzéssel, mint minden más hasonló módszerrel kapcsolatban, az a feladat egyszerűsége. Néhány gyakorlat annyira hétköznapi és már-már józan paraszti ésszel megoldható, hogy szinte az az érzésünk támadhat, gúnyt űznek problémánk komolyságából. Ahhoz, aki így gondolkodik, két kérdésem lenne: 1) Kipróbálta-e már az adott gyakorlatot vagy csak a leírás alapján ítélkezett? 2) Magától is eszébe jutott volna egy nehéz helyzet közepette? (Bónusz: Tudna-e vele máson segíteni?)
„Régen nem volt az embereknek ennyi baja”
Az önismereti módszereket távolságtartással szemlélő emberek számára úgy hathat, az elmúlt évtizedekhez képest jóval több problémával rendelkezünk. Újabb és újabb szakszavakat emelünk be a közbeszédbe, és olvashatjuk a jótanácsokat, hogyan figyeljünk oda arra, aki az adott jelenséggel rendelkezik.
A helyzet az, hogy egyre differenciáltabban ismerjük meg az emberi működést, ennek köszönhetően egyre több jelenséget azonosítunk be és nevezünk nevén. A jelenség ismeretén túl pedig megszületnek azok a támogatói módszerek is, melynek segítségével rátanulhatunk az adott problémával való együttélésre úgy egyéni, mint társadalmi szinten.
Akit régen „rossz gyereknek” könyveltek el, az ma lehet sajátos nevelést igénylő, figyelemzavaros, vagy beilleszkedési nehézségekkel rendelkező. Aki minden nagyobb étkezés után fájlalta a hasát, mára kiderülhet, hogy valamilyen ételérzékenysége van. Aki link és kedvetlen ember benyomását kelti, nem csupán depressziós lehet, de küzdhet krónikus fáradtsággal vagy kiégéssel is.
A korábbi évtizedekhez képest valóban megnövekedett a valamilyen diagnózissal rendelkezők száma, de ez lényegében azért van, mert a tudomány egyre inkább tudja, hol kell keresni a probléma gyökerét.
S hogy mindennek hátterében a modern ember úgynevezett gyengesége állna? Szerintem ez a kérdés irreleváns. Annak, akinek valamilyen nehézsége van az életben, a legkevésbé sem arra van szüksége, hogy az orra alá dörgöljék mindazt. Míg a társadalom részéről gyakran a megbélyegzés és a hibáztatás lehet a konfrontáció, a segítő szakmák támogatói célzattal közelítenek a probléma és annak megoldása fele. Ennek során az ügyfél felismerheti a működési mintáit és elindulhat a fejlődés útján.
Képzeljük el, hogy azt szeretnénk, bújjon elő a csiga a házából. Vajon mi történne akkor, ha elkezdenénk rázni házastul? És mi történne akkor, ha ideális környezetet teremtenénk neki és csak várnánk? Körülbelül így lehet elképzelni a különbséget.
„A barátaimnak sem mondanám, miért pont a coach-ban bízzak meg?”
Az már önmagában érdekes jelenség (és önismereti folyamatba behozható dolog), hogy miért úgy tekintünk nagyon sokan a társas kapcsolatainkra, hogy azok megléte feltételekhez van kötve. Vagyis, ha kiderül, hogy nem vagyunk olyan jók, okosak vagy alkalmasak az adott feladatra, akkor már nem jár nekünk a szeretet, az elfogadás és a megértés. Így irgalmatlanul sok energiát fektetünk abba, hogy a saját magunkról kialakított pozitív képnek örökkön megfeleljünk, és még véletlenül se bukjunk le sérülékenységünkkel. Természetesen ez kiváló recept lehet egy stresszes élethez.
Amennyiben ezt a fajta érzést tetten érjük magunkon, a válasz a fenti kérdésre úgy hangozhat: éppen ezért. A segítő személy figyelme az ügyfélre, s annak megértésére irányul. Ezért a coaching folyamatába nem csupán etikailag nem fér bele az ítélkezés, hanem egyszerűen semmilyen formában nem segítené a fejlődést, ha a megértésen és az elfogadáson kívül másfajta viselkedéssel indítanánk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem szembesíthetjük a kliensünket, ha valami zavart észlelünk a térben. Ehhez azonban szükséges, hogy jó rapportot, vagyis kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatot teremtsünk. Ez pedig – szociálisan szorongóknak jó hír – elsősorban a coach feladata.
S ha már bizalom. A segítő lényegében mégiscsak egy szolgáltató, egy időszakos kapcsolat, egy szerződött cél eléréséhez. Ennélfogva az, aki fél attól, hogy szerettei elfordulnak tőle, még mindig kisebbet kockáztat egy ilyen folyamattal. A coaching jó gyakorlóterep lehet a bizalomépítésre, s a tapasztalat azt mutatja, a másoknak való megnyílás kifejezetten építi a társas kapcsolatokat, ellentétben félelmeinkkel.
„Hagyj békén, depressziós vagyok”
Az elfogadással kapcsolatban van egy tévhit. Mégpedig, hogy a legrosszabb állapotában, hibáiban is csak tutujgatjuk az ügyfelet. Sőt, még meg is erősítjük, hogy ő pontosan így tökéletes. Noha ez a szemlélet talán rövid távon jó pénzkeresti lehetőséget biztosíthat néhány segítőnek, életszerűtlen és etikátlan. Nem utolsósorban azért, mert az elfogadás e félreértett formája olyan viselkedést és működésformákat legitimálhat a kliensben, ami saját maga és környezete számára egyaránt káros.
Elfogadás alatt azt értjük, hogy a megértés szándékával közelítünk a probléma és annak kiváltó okai fele. A kliens alapvető szükségleteire hangolódunk, hogy kellő biztonságot érezhessen magában a változás eléréséhez. Ebbe ugyanakkor beletartozik a konfrontáció is, amikor tükröt tartunk ügyfelünk ellentmondásos vagy morálisan kikezdhető működése elé. A segítő felelőssége abban van, hogy mindezt megfelelő időben és olyan módon teszi meg, hogy azt a kliens biztonsággal elbírja és saját magától találjon rá a megoldásra.
„Mégis felnőttem valahogy”
E fenti állítás gyakori ellenérve azoknak, akiknek korábban nem állt rendelkezésre külső segítség a problémájuk megoldásához, és ennek igényét a gyengeség jeleként értelmezik.
Valahogy mindannyian felnövünk. Kérdés, hogyan és milyen megküzdési mintákat követünk, mekkora teherbírással. A tudomány szerint ugyanis minden bennünket ért megpróbáltatás egészen a kis szorongásoktól a nagyobb traumákig jó eséllyel hagyhat nyomot valahol a viselkedésünkben, és egészen váratlan pillanatokban kerülhet felszínre, még akkor is, ha az életünk legtöbb területén jól funkcionálunk.
Mint korábban írtam, képesek vagyunk a fesztültségünk csökkentésére ösztönösen és tudatosan egyaránt, de ebbe nem csupán a már említett önszabályozó gyakorlatok vagy az örömtevékenységek tartozhatnak, hanem diszfunkcionális cselekvések is.
„Búnak-bajnak orvosságát kiskocsmákban mérik” – szól a régi magyar nótában. E hagyományt igazolja az Egészségügyi Világszervezet legutóbbi becslése is, mely a teljes népesség arányában a megdöbbentően magas, 9%-ra teszi az alkoholisták arányát hazánkban. A megbújó esetek miatt nehezen mérhető, de ugyancsak magasra tehető a családon belüli erőszak mértéke is. A fogalmat relativizáló elkövetők legtöbbször a tehetetlenségük végső robbanásaként magyarázzák a fizikai vagy verbális bántalmazást. A legnagyobb baj ezzel az, hogy a bántalmazott fél – különösen, ha gyermek – saját magáról és a világról alkotott képe sérülhet, problémamegoldó eszközeiben pedig jó eséllyel lesz mintakövető; a legtöbb elkövető maga is korábban bántalmazott volt.
A függőség és a bántalmazás jócskán túlmutat e cikk keretein – javarészt a coaching kompetenciáin is –, azt azonban fontos megjegyezni, hogy ezek rendszerszintű problémák. Társadalmi szinten még mindig túlságosan kevés szó esik a megelőzésről, ami az egyén szintjére lebontva megint csak nem azt erősíti, hogy merjünk szembenézni sérülékeny részünkkel, ne adj isten segítséget is kérni.
A fentiekben igyekeztem összefoglalni a leggyakoribb tévhiteket és ellenállásokat a coaching és más önismereti folyamatokkal kapcsolatban.
Természetesen nem azt állítom, hogy az ismert módszerek ne képezhetnék egészséges diskurzus tárgyát. Annál is inkább, mert könnyen előfordulhat, hogy amire valaki megesküszik, az a másik emberről lepattan. Személyiségtől függ, mi az az eszköz, ami hatékony segítséget nyújthat, csakúgy, mint a probléma természete: amin az egyik ember egy vállrándítással túllendül, az a másiknak több hónapos lelki munka is lehet. Éppen ezért nem szerencsés relativizálni vagy kizárólag a saját szűrőnkön keresztül nézni embertársaink küzdelmeit. Amit ehelyett tehetünk, az maga a coaching alappillére: a megértés szándékával hallgatni és biztonságos kapcsolatot teremtve, személyre szabott útvonalat biztosítani a vágyott állapot elérésre.
When I was younger, so much younger than today
I never needed anybody's help in any way
But now these days are gone I'm not so self assured
Now I find I've changed my mind and opened up the doors
(Lennon – McCartney)